Szuhai Nóra

A felnöttnek abban a vágyában nyilvánul meg, hogy vágyik az örök fiatalságra. Lélekben és szellemben örömteli, naiv, egyszerre elbüvölt és elbüvölö mások számára. Kíváncsi, rugalmas, és játékos. Mindenben a szépet keresi, nyitott az élményekre, az új dolgokra és lehetöségekre. Ebben az archetípusban van leginkább egyensúlyban a jelen boldogsága és a jövö álmai, a remény és a beteljesülés. A pillanat örömeinek él.

Talán erröl az oldalamról beszélek a legkönnyebben, hiszen születésemtöl fogva erösen bennem él. A gyermekkoromat egyfajta álomvilágban éltem meg. Ma is gyakran eszembe jut a Szuhai nagyszüleimnél töltött rengeteg idö (de erröl majd késöbb bövebben), az óvodám, ahol a vezetö óvónö kedvenceként órákat töltöttem az irodájában csevegéssel, az általános iskola alsó tagozata, ahol napköziben megnyertem a lábbal kalimpáló versenyt, felsö tagozatban a tatai örsvezetö képzö tábor, majd az, hogy mennyire szerettem Zombai Margit néni földrajz szakkörébe járni.

A tényeken túl, azt gondolom, bár a korom nem indokolná, a mai napig szerves részem az a belsö gyermek, aki naiv szépkereséssel és örök játékossággal a szívében lebeg az élet felett.  Anyám sokszor vetette a szememre, hogy „édes lányom, te nem a földön jársz”. Jó ideig haragudtam érte, mert nem értettem a lényegét. Ma már belátom, igaza van. Bár nagyon sok dolgot tudok gyakorlatiasan kezelni, úgy vélem kiválóan szervezek, a szakmámban elismernek, élem az érzelmi nyitottságot, keresem az élményeket. Elbüvöl egy szép zene vagy tengerpart szakasz, izgalommal keresek minden újdonságot. Igen. Igaza van anyámnak. A jelen boldogságának megélése szerves részem, és gyakran nem tudok mit kezdeni az eröszakkal, a kilátástalansággal, az élet úgynevezett rossz oldalával. A mai napig (idestova 10 éve jól bírja) van egy zöld pólóm, amin egerek tartanak sakkban két macskát. Plüss kutyával az ágyamban alszom, és imádok társasjátékozni, kártyázni.

Az örök kíváncsiság a vesztem, a jelenem és a jövöm. Mivel mindent tudni és érteni szeretnék, gyakran érzem úgy, kevés az idöm, kevés az információm. Ugyanakkor ez a megélés juttatott el oda, hogy 30 éve keresem az emberi viselkedés, a lét útjait, lankadatlanul, egyre újabb oldalról közelítve meg ezt a kérdést. Ez az örök kíváncsi a gátam abban, hogy hagyni tudjam azt, hogy a dolgok megtörténjenek. Azt nem ítélhetem meg, hogy mások számára mennyire vagyok elbüvölö, de az biztos, a gyermeki létböl fakadó elbüvöltség mindig jelen volt, és van az életemben.

Gyermekkor:

Budapesten születtem, a belvárosban laktunk az V. kerületben. A szüleim értelmiségiek, anyám elsögenerációs, apám hordozza magában a dzsentri lét tudatalatti magvait. Nagyszüleim félig pesten, félig vidéken élnek, aminek minden elönyét élveztem. Mivel gyerekkorom meghatározója az állandó betegség, többet voltam náluk, mint a családommal. Két alapprobléma jellemezte ezt az idöszakot, a szamárköhögés, és az ekcéma. Mindkettö nagymamák által gyógyítható betegség, mivel sok türelem, gondoskodás, szeretet szükséges a kiheverésükhöz. Az ekcémás belobbanásaim olyan mértéküek voltak, hogy szinte nem volt a kezemen és a lábamon ép börfelület, viszont gyakran volt szükség orvosi kezelésre, ezért ebben az esetben Virág nagyszüleim kispesti háza volt a föhadiszállás. Kertes családi házuk legmeghatározóbb része, egy hatalmas naspolya fa, és energiától szétrobbanó hortenzia bokrok a kapuban és a ház elott. Dédnagyapám padon üldögélése, és az, ahogyan a botjával gurította vissza a labdámat. Mivel a végtagjaim állandóan sebesek voltak, a kerten, és a házon kívül nem nagyon mehettem sehova. A bent töltött idöben nagyanyám rengeteget énekelt nekem, mert kívülrol tudta a 20-as, 30-as évek összes filmslágerét. Imádta a mozit, volt olyan film, amit tízszer megnézett. Meséi föleg ezek a filmtörténetek voltak. Töle hallottam elöször Latabár Árpád és Kálmán, Gózon Gyula, Jávor Pál, Kiss Manyi Karádi Katalin nevét.  Mivel közel volt a kispesti piac, elhalmozott minden földi jóval, ezzel is kompenzálva a fájdalmaimat. Amíg fött az ebéd, a konyhában lévö fregoli alatt (amin száradt a rengeteg kimosott gézkötés) kártyázott, fakockázott velem. Emlékszem olyan esetre, amikor a hátán cipelt be Kispeströl, a Deák téren lévö rendelöbe vizsgálatra.

8 év körüli lehettem, amikor eladták a házukat és Ócsán vettek maguknak modernebbet, abban a reményben, hogy a rokoni kapcsolatok és a szölöjük közelében jobban fogják magukat érezni. Számomra ez a ritkább találkozásokat és valamiféle gyökértelenség érzését hozta. Nyáron persze voltak idöszakok, amikor együtt voltunk, többnyire a szölöben, amit nagyon szerettem, de elveszett az együtt töltött idöböl valami, amit talán intimitásnak neveznék. Nagyanyám rengeteget volt egyedül, nagyapám kömüvesként dolgozott, gyakran vidéken. Jól keresett, de számomra kevés emléket hagyott maga után. A szüretek hangulatát, ahogy a rokon gyerekekkel tapostuk a dézsában mezítláb a szölöt, egy Vasas meccset, ahova apámmal vittek ki a stadionba, egy disznóvágás élményét, egy lakodalmi mulatságot. Néha meglovagoltatott a térdén, de mély kötödést nem sikerült hozzá éreznem. Apám nagyon szerette, sokat beszélgettek, együtt hallgatták néha a „Szokol” rádión a hétvégi meccsek körkapcsolásait. Amikor a hétvégi házunk épült, nagyapám volt a mester, apám a mérnök. Jól kiegészítették egymást. De ezeket csak hallomásból tudom, mert ilyenkor –nyár lévén, -táborokban, anyámmal üdülni, vagy a másik nagyszüleimnél voltam.

Szuhai nagyszüleim: 12 éves koromig, (akkor halt meg nagyanyám) a föhadiszállásom, menekülési pontom. Hogyan lehetett lemenekülni hozzájuk? A recept nagyon egyszerü. Szamárköhögéssel. Azt hiszem remekül kitaláltam, hogyan vegyek rá mindenkit a környezetemben, hogy kényeztessen. A verzió: ekcéma. B. verzió szamárköhögés. Ezt a variációt többnyire akkor adtam elö, amikor a kezem, lábam rendbe jött. Mivel a Szuhai nagyszülök Miskolc mellett egy Szikszó nevü nagyközségben éltek, orvosi javaslatra levegöváltozásként egyértelmü volt, hogy kötelezöen ide utaztunk. Ha lent voltam, 2-3 nap múlva semmi bajom nem volt, majd gyógyult közösségbe mehet igazolással felvittak Pestre, ahol újabb 2-3 nap múlva kezdodött a betegség elölröl. Talán 4-5 éves lehettem, amikor anyám feladta, és év közben is heteket töltöttem ebben a környezetben. Az egész nyarat (kivéve nagyobb koromban a táborokat és közös nyaralásokat,) téli, tavaszi szüneteket, és a betegségem heteit. A módszer a következö: Nórika beteg, orvoshoz el. Nagyanyám fel pestre, csomagolás, vonat, béke nyugalom, kényeztetés. Nagyszüleim élete, a velük töltött idö meghatározta a viszonyulásomat mindenhez, amit a mai napig értéknek élek meg. A kettejük egymáshoz füzödö szeretete, nagyanyám karácsonyi süteményei, törödése a gyerekekkel, adta a párkapcsolati, szülöi, asszonyi mintáimat. Miröl is beszélek? Nagyapám imádta nagyanyámat. Ha Icukája valamit kiejtett a száján, amiben hiányt szenvedett, addig szorgoskodott, míg ki nem elégítette nöje óhaját. Ezermester lévén, az ásott kútból bevezette a házba a vizet, forró levegövel fütötte e fürdökádat, kivágta a konyha plafonját, és a tetöre ablakot csinált, hogy több legyen a fény, és sorolhatnám azokat a technikai újításokat, amit nöje kényelmért megvalósított. Minden ebéd után kezet csókolt nagyanyámnak, láttam öket idös korukban csókolózni, és esténként egymás kezét fogva aludtak el a hatalmas dunyhák melegében. Nagyapám kettössége a hirtelen harag, és az angyali türelem állapota, ahogy az élethez viszonyult. A gyakorlati kreativitás, és az irodalom szeretete. Nagyanyám a racionalitás, és a belsö bizonyosság keverékeként mindig tudta, hogyan vezessen, és hogyan adja oda azt a határtalan szeretetet, és gondoskodást, ami lényébol fakadt.  Igazi nagyasszony volt, minden tekintetben. Anyám helyett anyám, mégis nagyanyám. Az Ö öröksége a mai napig, hogy karácsonykor minden gyerek és családtag kérheti a kedvenc süteményét. Mindegy hányan, mennyi félét, én azt megsütöm. Belöle indult a háztartásom gyakorlatias, mégis gondoskodással teli vezetése. Töle ered a gyerekekhez való viszonyom, a türelem, az elfogadással teli következetesség. Így felnött fejjel visszatekintve, olyan ajándékot kaptam a nagyszüleimtöl, ami kevés gyereknek adatik meg. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy anyai nagyszüleimnél 8 éves koromig, amíg a húgom meg nem született, én voltam az egyetlen unoka, apai nagyszüleimnél, -bár van egy 9 nappal idösebb unokatestvérem,- mégis én voltam az, aki a folyamatos jelenlétemmel elsöbbséget élveztem. Igazán ott éltem. Ha az igazi otthonomban Pesten laktam, gyakran nem találtam a helyemet. Gyermeki álomvilágom tökéletes színtere volt mindkét nagyanyám által teremtett környezet. A betegségeim miatt kicsit elzárva, mégis a figyelem, a szeretet, és a kényeztetés minden lehetöségét kihasználva.

A szüleim:

Apám zseniális mérnök, aki félt megélni a tehetségét, mégis minden alkalommal, amikor megvillant, csodákat hagyott maga után. Az elfojtott ambíciók többször kényszerpályákra és önvádba vitték, amiket pótcselekvésekkel kompenzált. Igazi társasági emberként keveset volt otthon, fiatal korában vadászott, igyekezett sok szálon kapcsolatokat, barátságokat építeni, ahol megélhette hedonizmusát, és sziporkázó szellemességét. Nem volt minta férj, de én mégis rajongásig szerettem, mert apaként mindent megkaptam töle, amire álmodozó lánygyerekként szükségem volt. Ö vitt el lóversenyre, meccsre, vidámparkba, cukrászdába, vele mentem minden május 1.-én felvonulni, Ö szervezte a nagy családi országjáró kirándulásokat a baráti társaságával. Ritkán láttam, de amikor megjelent, móka, játék lett az élet. Persze ezzel a háztartás, a gyereknevelés minden nehézségét anyámra hagyta, de gyerekfejjel ebböl én semmit nem érzékeltem. Persze ehhez a világhoz az is hozzátartozott, hogy szintén a rajongóim táborában tudhattam, aki mindent megtett annak érdekében, hogy Nórika rózsaszín álomvilágban töltse a gyerekkorát.

Anyám volt az egyetlen ítélöm, kritikusom, aki szigorával kötelességtudatra, feladatorientáltságra szoktatott. Töle tanultam meg, hogy a napi feladatok elvégzése, a rutinmunkák legalább annyira fontosak, mint egy jó könyv, vagy egy kiránduláson begyüjtött élmény. Szigorát, elvárásait sokáig nem értettem, lázadtam ellene, mindent elkövettem, hogy kibújjak az alapos munkavégzés feladatai alól, az elvárásai, a percre pontos idöbeosztás megkövetelésének feszítö kötöttségétöl.  Konfliktusaink ellenére, soha senkinek nem akartam annyira megfelelni, mint neki.  Kötelességtudata minden kis résen behatolt, személyes felelösségének tartotta, hogy mindenkit ellenörizzen, irányítson, és ez az én szabad szellememet nagyon sokáig harcra kényszerítette. Igazából nem tudtunk egymással mit kezdeni. Az általa képviselt racionális felelösségtudat nem fért össze a gyermeki lebegéssel, ami jellemem meghatározó része. Mégis élveztem elönyeit, mert Ö volt az, aki minden évben megvette az Opera és Zeneakadémia bérletünket, vele jártam színházba, koncertekre, Ö szerettette meg velem a komolyzenét. Ö volt az, aki kiharcolta a családi közös nyaralásokat, beosztásával megteremtette a külföldi utazásaink lehetöségét. Jó pár évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a megfelelni akarást levetközve, anyám elveit és a mögöttes tartalmat megértve, reálisan lássam értékeit, és azokat, amelyeket átadott életmintáival. Most már tudom, ha Ö nincs, elveszek az álmaimban, az élet fölött lebegö gyermekségben. Életem legnagyobb feladata volt a hozzá való szeretet út megtalálása.

Húgom: Azt gondolom, testvért még ennyire nem vártak megszületni, mint ahogy én Öt. Évekig rágtam szüleim fülét, hogy legyen kistestvérem, mikor egy vasárnapi séta elején apám a házunk lépcsöházában bejelentette a hírt, hoz nekem a gólya egyet. Visítottam a gyönyörüségtöl, és megígértettem vele, hogy mindenképpen kislányt kérnek. Amikor megszületett, nem voltam otthon, Szikszón jártam iskolába, hogy pár hónapig össze tudjon szokni a szüleimmel. Én ezt természetesnek vettem, (ma már nem így döntenék,) és olyan határtalan izgalommal vártam az elsö találkozásunkat, hogy napokig nem tudtam aludni elötte. Csak arra emlékszem, hogy pici volt és nagyon formás a kiságyában. Alig vártam, hogy cumiztathassam, lehetöleg ott voltam minden etetésnél, fürdetésnél. Ahogy én is bekapcsolódhattam a családi életbe, megnöttek a feladataim. Innentöl kezdve minden reggel én jártam a közértbe, segítettem anyámnak mosni, takarítani. Akkor még fél évig tartott a GYES, én jártam a húgomért a bölcsödébe, és együtt vártuk meg a munkából haza érkezö anyámat a játszótéren. Aztán mikor nagyobb lett, délutánonként müvészi tornára hordtam, majd a Vasasba edzésekre, felváltva anyámmal. A korkülönbség miatt hamar elszakadtunk egymástól, én az általános iskola felsö tagozatában már aktív társadalmi életet éltem, a középiskolában nem különben, és ebbe nehezen fért bele a testvéremmel való játék, közös program. 21 évesen költöztem el otthonról, akkor a húgom még csak 13 éves volt, így keveset találkoztunk egymással. Máig sem értem, de valahogy elsodort minket egymástól az élet. Talán késön született ahhoz, hogy megtapasztalja a nagyszüleink által képviselt melegséget, talán a kettönk közötti korkülönbség, és az abból adódó életfeladatok eltolódása az oka, nem tudom. Csak azt, hogy szinte minden nap bennem cseng apám hangja: „Akkor fogtok egymásra találni, ha már idösebbek lesztek. Te vagy a nagy, várd meg, míg eljön az ideje.” Én várok, türelmesen.

Ovoda:

Maga a csoda! Bár túl sokat nem töltöttem a müintézményben, a fenti okok miatt, valahogy én voltam az óvó nénik kedvence. Cserfes, szókimondó, talpraesett, intézkedni remekül tudó kislány lehettem, mert szinte csak olyan élményem van, hogy vigyázok, terítek, felmosok, uzsonnát osztok, híreket viszek egyik csoportból a másikba, és a vezetö néni szobájában lebzselek. Gyerekek? Ja! Ök is jártak, de semmi drámai élmény. Volt viszont egy szöke, vékony kisfiú, aki nagyon tetszett nekem, (a nevét ma is tudom, de személyiségvédelmi okokból nem adom közre) no addig sündörögtem, amíg nagycsoportban vele táncolhattam az évzáró ünnepélyen. Csodás élmény volt, a nöi sikerességem elsö jele.

Ezeken kívül voltam egyszer büntetésben, aminek csúfos következménye lett, mert a gyerekek között rövid idön belül kitört a harc azért a helyért ahová állítottak. Azt már nem tudom, miért kerültem oda, de a büntetés helye egy teraszt tartó beton oszlop volt, ami körül fantasztikusan lehetett pörögni úgy, hogy a kezem hol fel, hol le, vándorolt, csigavonalban súrolva a felületet. Ez a játék annyira megtetszett a kollégáknak, hogy rövid idön belül veszekedés és verekedés tört ki a legjobb helyekért. Eredményként mindenkit elzavart onnan a pedagógus, beleértve engem is.

Másik élmény a kardigánom körül forgott. Szuhai nagyanyám gyapjúból kötötte nekem. (minden sálamat, sapkámat, téli zoknimat, pulóveremet Ö kötötte Zsuzsi kötogépén, a saját maga által tilolt, motringolt fonalból). A kardigánon (a 60-as évek közepén), arany fém gombok voltak Disney Miki egerekkel. Ez abban az idöben felbecsülhetetlen kincsnek számított! Mígnem egyszer, a délutáni csendes pihenö alatt eltüntek a gombok a kardigánomról. Nem mind, kettö. Szemmel láthatóan valaki, vagy valakik leharapták. Azon a délutánon az óvoda egész felnött testülete a gombjaim után nyomozott, de egy titkosrendörség is kevés lett volna hozzá, hogy kiderüljön, ki a tettes.

Iskolák:

A belvárosban jártam iskolába, közel a lakásunkhoz. Az alsó tagozatot éppen átvészeltem, no nem a tanulás, hanem a környezet megkeményedése miatt. A kötelesség kiszakított abból az óvó légkörböl, ami meleg paplanjával addig eltakart. Ahol jól éreztem magam, az a napközi volt, és az ebédlö, ahol besegítettem a konyhás néniknek a terítésbe, tálalásba. Ha csak tehettem, velük trafikáltam, mindig találtam indokot arra, hogy még maradhassak. Hálából megjutalmaztak a legfinomabb falatokkal, rám bízták a legnagyobb megtiszteltetést, hogy felvihetem az igazgató néninek a kávét. Ha felvittem, le is kellett hozni a csészét. A kávéfogyasztás meghitt délutáni perceit, így akaratomon kívül, gyakran együtt töltöttem az igazgatóval, a változatosság kedvéért édesen cseverészve. Így tettem szert a tanári karban ismertségre. Lehet, hogy senki nem hiszi el, de fel sem fogtam ennek jelentöségét, egészen a felnött koromig. Így visszatekintve összeáll a kép, miért bíztak meg bennem a tanárok, miért ismert az egész tanári kar. Hogyan lettem 4. osztályos koromban örsvezetö, 6.-osztályban rajvezetö, miért én kaptam felelösségteljes és bizalmas megbízásokat a tanároktól. Azt kell mondjam, olyan igazi jó gyerek voltam 13 éves koromig. Serdülökorom legnagyobb harca, a dac anyámmal szemben. A nagyszülöktöl való elválás is az ezt megelözö idöszakra esik. Megszünt a hátországom, viszont megmaradt a kritika. Nem lehetett kiszakadni az otthonból. Ehhez jött a kamaszkor, és ez az idöszak megkeserítette anyám és az én életemet is. Akkor persze ezt nem tudatosan éltem, csak tele voltam daccal, ellenállással, vele, és a húgommal szemben. Csak késöbb mesélte anyu egyik kolleganöje, hogy minden reggel a munkahelyén egy pohár víz mellé kitett nyugtatóval várták. Nem szerettem otthon lenni, ekkor kezdtem el barátnökhöz járni, és mivel az iskolában addigra elég sok dolgom volt, (rajvezetö, orsvezetö voltam, kórusba jártam, szakkörökre,) ez a kérdés meg is oldódott. A menekülés másik izgalmas formáját a könyvek adták. Amikor csak tehettem, sokszor éjszakákon keresztül a paplan alatt, olvastam. Mindegy volt mit, amit találtam. Volt otthon könyvünk böven, szinte válogatás nélkül jöttek a kezembe. Ekkor kerültem barátságba Tolsztoj, Mikszáth, Jókai, Karl May, Thomas Mann stb. könyveivel. Az irodalom és a könyvek szeretete ebböl a koromból ered, és nem szünik, azóta sem. A mai napig különös, szinte megmagyarázhatatlan vonzódást érzek a könyvek iránt. Az egyik kedvenc idötöltésem, ha végig mehetek a Múzeum Körút összes antikváriumán, és órákat töltök el a lapozgatással. Olyan érzés, mintha templomba mennék. A könyveim, amik itthon vannak szerves részei az életemnek. Ha kinyitok egyet, különleges izgalom és kíváncsiság keveréke fog el. Most megtudom a titkot! Talán így jellemezném ezt az érzést. Mindegy, hogy szépirodalom, vagy szakkönyv, lexikon, a lényeg a könyv. Képes vagyok 3-4 könyvet szimultán olvasni, éppen hangulatomtól függöen.